Szerpentin

Sven:
- Beteg ötletek? - Önkéntelenül elvigyorodtam. Ha tudná, mennyire betegek...
Kezdtem fölényben érezni magam. Egyre kevesebb ellenérve van, sőt, most már nem azokat szajkózta. Kezd rájönni, hogy végül is ez nem is olyan rossz. Beteg? Igen. De kit érdekel? Egyszer élünk.

Brynja
Összehúztam a szemem. - Még nem akartak elküldeni pszichológushoz? - Nem elsősorban az anyja miatt gondoltam, de persze az lehet az alapja mindennek. - Lenne miről mesélned neki. - Csak részben gondoltam komolyan, egy kicsit már viccre vettem ezt a részét. Mert végülis tényleg nincs köztünk vérségi kapcsolat. Miért is ne? Csak kipróbáljuk, minden kötelezettség nélkül.

Sven:
- De, már akartak - vontam meg a vállam.
Nem azért akartak elküldeni, mert tudtak a beteg gondolataimról. De miután elcibáltak ide és az anyámat rehabra küldték, azt gondolták, hogy lehet jót tenne nekem egy-két beszélgetés egy szakemberrel. Végül sosem került rá sor. Ebben a városban nem érdekelt senkit.

Brynja
- Még jó, hogy nem tették meg - mosolyodtam el cinkosan. Ellöktem magam a hűtőtől, és Svenhez léptem. - Szóval azt mondod, próbáljuk ki... - Felcsúsztattam az egyik kezem a nyakára. Két másodpercen belül már összeolvadt a szánk. Hogy tesók vagyunk? Nem vagyunk tesók. Ennyi.

Sven:
Ezen nincs is mit ragozni. Nem vagyunk tesók. Pont.
Ez sokkal jobb volt, mint a két nappal ezelőtti. Most nyilvánvaló volt, hogy mindketten ezt akarjuk, nem kellett poénnal elütnöm a dolgot, és ami a legjobb - és felülmúlta minden várakozásomat - , hogy ő kezdeményezett.
A konyhapultnak támaszkodtam Brynja két oldalán, ezzel őt is nekidöntve a pult szélének.

Brynja
Igazából tetszett a gondolat, ami felmerült benne. Beteg gondolat, persze. De valahol logikus, és nagyon izgalmas.
A legutóbbi csók még tétova volt (részemről mindenképp), bizonytalan kimenetelű, inkább csak egy próbálkozás. Most mindketten tudtuk, mit akarunk. Hogy az utálatból pár hét alatt hogy jutottunk idáig, azt nem tudom, de tetszett.
Hamarosan azon kaptam magam, hogy a konyhapult szélén ülök, a kezeim Sven nyakára, a lábaim a derekára kulcsolva, és eszünket vesztve faljuk egymást.

Sven:
Ha valaki így talált volna ránk, soha nem mostuk volna le magunkról a beteg jelzőt. De senki sem fog meglátni minket, ugyanis csak vasárnap jönnek vissza. Addig még több napunk van, bármi megtörténhet...
Az pedig külön izgalmas volt, hogy nem tudhatott róla senki. Volt egy közös titkunk, valami, ami csak a miénk.

Brynja
Kettőnk titka.
Hogy ez mennyi ideig tartott? Nem tudtuk pontosan. Arra eszméltünk, hogy a kakukkos óra elüti a delet. Semmi mást nem csináltunk eddig, csak smároltunk. Semmivel se többet, vagy kevesebbet. A függönyök még be voltak húzva, tehát a szomszédok sem láthattak minket. Biztonságban voltunk. Együtt. Kettesben. Kettőnk titka...

Sven:
Sokáig csendben voltunk, amit végül én törtem meg:
- Bemutatlak a haverjaimnak.
Azt nem mondtam meg, hogy kik azok, hova akarom vinni és hogyan akarom bemutatni nekik. Ha tudta volna, mi jutott eszembe, biztos nemet mondott volna.

Brynja
Meglepett a kijelentése, de én ezt úgy értelmeztem, hogy bemutat a haverjainak, mint a húgát. Mert hát ő maga mondta, hogy nem akarja szétkürtölni. Cseppet sem tűnt volna logikusnak, hogy ezek után minden haverjának elújságolja. Ha tudtam volna, nem mentem volna el vele. De ha azt is tudtam volna, hogy mire készül, na akkor felvettem volna a kasmírpózt.

Sven:
Olyan fél óra múlva indultunk el, gondolom már maga az irány is meglepte. Nem laktunk messze a raktárépületektől, és arrafelé nem igen volt más. És mi nagyon céltudatosan a raktárak felé tartottunk.
Nem vittem magammal semmit, a saját törzshelyünkön osztoztunk mindenen. Cigi, öngyújtó, pia, minden. Egyszerűen nem volt olyan, hogy enyém vagy tiéd, mindent bedobtunk a közösbe. Nem voltak köztünk tabuk. Ennek ellenére azt sem mondtam volna, hogy olyan igazi barátok voltunk. Mert nem.

Brynja
Nem tudtam hová tenni a helyzetet. Eltökélten megyünk a város pereme felé. Itt már csak a katonai határvonal van. Meg a raktárépületek, de azok már évek óta zárva vannak. Sven viszont, úgy tűnik, pontosan tudja, hová tartunk. Felmerült bennem az az eshetőség, hogy nem is a haverjaihoz visz. De akkor hová? És miért? Ez teljesen logikátlannak tűnt, így el is vetettem a gondolatot. Vártam, hová érkezünk.

Sven:
Percek alatt elértünk a lepukkant épületekhez. Megálltam az E raktárhelyiség előtt, ez volt a személyes kedvencem, és innen szűrődött ki néhány hang. Kinyitottam a rozsdás ajtót, nyikorogva tárult ki előttünk.
Odabent egy csapat nagyjából velünk egyidős lány és fiú ült a földön. Cigiztek, állt a füst körülöttük, a földön pedig eldobált, dobozos italok hevertek. Sör és energiaital, úgy néz ki, most csak ennyire futotta. Nem köszöntünk egymásnak, nem volt szokásunk.

Brynja
Épp köszönni akartam, de mivel nekem sem köszönt senki, és Sven sem szólalt meg, inkább gyorsan becsuktam a számat.
Szóval az E raktárhelyiség. És úgy tűnik, kulcsuk is van hozzá. A földön ülők nagyja arcról ismerős volt a suliból, de a nevét egyiknek sem tudtam volna megmondani. Ők lennének Sven barátai? Biztos voltam benne, hogy az iskolában eddig sosem láttam velük. Nem tudtam hová tenni. Kérdőn néztem körbe, aztán Svenre. Mindenki zavaróan bámult, mint valami cirkuszi látványosságot. Sven bezárta az ajtót.

Sven:
Beljebb léptem a tágas, koszos helyiségben. Felkaptam a földről egy doboz, félig kiürített cigarettát és kihúztam belőle egy szálat. Az egyik srác kérdés nélkül odahajított egy öngyújtót, én pedig meggyújtottam vele a cigit. A dobozt Brynja felé nyújtottam, bár a fejemet tettem volna rá, hogy nem fogja elfogadni.
Nem zavartattam magam különösebben a pillantások miatt. Nem fognak semmit sem kérdezni.

Brynja
Megráztam a fejem.
Csak toporogtam Sven mellett, és nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Még egy perce se voltunk itt, de máris nagyon kellemetlenül éreztem magam. A többieken nem láttam, hogy akár egy kicsit is feszengenének, de rólam minden bizonnyal lerítt. Mindegy.

Sven:
- Hogy tetszik? - mutattam körbe a lepukkant raktáron.
Nem sok változtatást végeztünk az épületen. Ugyanúgy hullott a vakolat, koszos volt, félig üres, félig telezsúfolt. Kihozdtunk ide egy-két cuccot és személyre szabtuk, de amúgy semmi mást nem tettünk vele.

Brynja
- Elragadó - válaszoltam pár másodperc múlva, egy kicsit gúnyosan. Szörnyen ocsmánynak találtam a raktárat. Nem is értettem, hogyhogy pont egy ilyen helyre vackolták be magukat.
Elkezdtem beazonosítgatni az embereket. Az a csaj ott egyel alám jár, és egy büdös ribanc. Az ott egyel fölém, és egy szende kicsi ajándék. Amott az az évfolyamtársam, és egy ördögangyalka. Az a fiú eddig tök normálisnak tűnt, fel sem merült volna bennem, hogy bármi köze lehet a bátyámhoz. Pedig ekkor még fogalmam sem volt, miket művelnek itt...

Sven:
- Látom nem tetszik - vigyorodtam el. - Gyere, megmutatom a többi szobát.
Elég erős túlzás volt szobának nevezni a lepukkant helyiségeket, de az mindegy. Az égő cigarettával a számban indultam el, Brynjat is magammal húzva.
Átvittem abba a helyiségbe, ahol volt egy ágy is. Az "E" raktárban ezt a részt használtuk a legtöbbször.

Brynja
Mikor elindultunk a többi helyiség felé, az ücsörgő srácok összemosolyogtak. Nem értettem, miért, de nem is izgatott különösebben. Nem voltak szimpatikusak.
Hagytam, hogy Sven átvezessen az E betűjelű raktárhelyiségbe. Ez is majdnem annyira undorító volt, mint a másik. - Téged ez nem taszít? - kockáztattam meg egy óvatos kérdést.

Sven:
- Nem, nekem tetszik. Izgalmas. - Bevágtam magunk után az ajtót. - Nemrég költöztünk ide. Vigge lopta a kulcsokat.
Elszaladt mellettünk egy patkány. Néha előfordultak kisebb állatok is errefelé, ugyanis elég közel voltunk az erdőhöz. A patkányoknak meg különösen megfelelt ez a hely.

Brynja
Kitágult szemekkel bámultam a patkány után. - És még nem gondoltatok rá, hogy esetleg ki kéne takarítani? - Nagyon undorítónak találtam. Persze bennem is megmozdult valami, tényleg izgalmas. Lopott raktárhelyiségek, amikről senki sem tud.. Ha tisztábbak lennének, biztos rajonganék értük. Bár így jobban megnézve, az ágyról mintha hiányoznának a pókhálók, meg a többi mocsok. Vagy letörölték, vagy csak sokat ültek rajta.

Sven:
- Senkinek sincs hozzá kedve. És így különben is izgalmasabb...
Ültek rajtuk, hát persze. Nem, nem takarítottuk le és nem is igazán ücsörögtünk rajta. Egy ágynak egészen más funkciója is lehet, nem igaz?
Elindultam vele abba az irányba.

Brynja
Naivan követtem, még le is ültem az ágyra. Vagyis inkább ágykeretnek nevezném. - Nem egy új darab. Sokat látott már. - Öreg bútor. Végigsimítottam rajta a kezemmel. Egyáltalán nem tűnt mocskosnak, nyilván sokat használták mostanság is.

Sven:
- Ja, elég régi. Meg sokat használjuk - röhögtem.
Vajon sejti, minek hoztam ide? Biztos nem, akkor nem ücsörögne ott ilyen nyugisan... Elképzelésem sem volt, hogy mit fog reagálni, de egyelőre csak az járt a fejemben, hogy így ő is "beavatott" lesz. Mindenki tudja miért hoztam ide, ezek után Brnyjat is a csapat részének fogják tartani.

Brynja
Eszem ágában sem lett volna a csapathoz tartozni. Mindenki nagyon unszimpatikus volt, Svent leszámítva. És ha tudtam volna, miket művelnek...a leglightosabban is nagyon kiakadtam volna. Mondjuk amíg nélkülem csinálják, mindegy, de hogy én? Nem. Fel sem merült bennem, hogy bármikor is közéjük tartozzak. Nem fogadnának szívesen, és én sem akarok beszállni, köszönöm szépen.
Vele nevettem, bár az igazi "poént" persze nem értettem. - Látszik rajta. - Felnéztem Svenre. Egy pillanatra megijedtem. Volt a tekintetében valami...megmagyarázhatatlanul furcsa. Még soha nem vettem észre, hogy így nézett volna rám.

Sven:
Nem, még sosem néztem így rá, habár nem egyszer gondoltam erre. Csakhogy eddig ez egy messzi, szinte elérhetetlen dolognak tűnt. Aztán ma megváltoztak a dolgok. Most már nem csak gondolhattam rá...
Közelebb léptem hozzá és lehajoltam, hogy egy magasságban legyünk. Megtámaszkodtam mellette.
Hogy röhöghetnek odaát a többiek. Ők már tudnak mindent.

Brynja
És még ez a mozdulat hozzá... Igen, már értettem. Nem volt kétségem afelől, hogy mire készül. Egy pillanatig meg sem tudtam szólalni a felismerés döbbenetétől. Reflexszerűen hátrább hajoltam, távolabb tőle. - Sven... - Csak ennyit tudtam kinyögni, többre nem volt lélekjelenlétem, de valahol mélyen tudtam, hogy már erre sem fog válaszolni. Elfogott a pánik, de ötletem sem volt, hogy mit mondjak most neki.

Sven:
Láttam rajta, hogy teljesen besokkolt és bepánikolt, de nem ellenkezett. Jó, elhajolt tőlem, de az igazából nem érdekelt. Azt is jól látta, hogy hiába mondana bármit is, nem reagálnék rá. Csak ellenérveket sorolna, ami valljuk be, nem nehéz feladat, mert csak azok vannak. Egyik sem izgatott. Mégis minek aggódnék ilyeneken? Egyszer élünk.
Meg aztán, Brynja semmivel sem lenne másabb, mint azok a csajok, akik a bandában voltak.

Brynja
- Sven, ebben te....biztos vagy? - Persze hülye kérdés, nyilván biztos benne. - Ezt biztos hogy nem itt és most... - Ebben benne volt, hogy alapvetően nem zárkózom el előle teljesen, de ebben a pillanatban egyáltalán nem szeretném. Nem úgy tűnt, hogy őt ez érdekelné. Már nekem sem voltak olyan gondolataim, hogy testvérekként milyen erkölcstelen ilyet csinálni, egyszerűen csak minden körülményt teljesen alkalmatlannak találtam, és ezt is nagyon korainak, a fenébe...

Sven:
- De, egészen biztos, hogy itt és most. Nem látok rá jobb alkalmat és helyet. Mégis mikor kéne, amikor az egész család otthon van? És valamelyik szobában?
Ezen ő is el fog gondolkodni.
- Ugyan már, csak egyszer élünk. Használjuk ki.

Brynja
Zavarba hozott a magabiztossága. Nem ellenkeztem. Ez a hozzáállás szó szerint lehengerlő volt. És volt ebben valami izgalmas, hogy egy ilyen helyen legyen az elsőnk...csak hát mégis. Lassan beadtam a derekam.